1969-70 között rendezte meg a Magyar Televízió a Fekete-fehér, igen-nem című helytörténeti vetélkedőt Budapesten. A műsor az 1950-ben kialakított Nagy-Budapest első össznépi versengése volt, nem mellesleg máig ható lendületet adott a helytörténeti kutatásoknak, s az intézményesített gyűjtőmunkának. A fél évig tartó műsorfolyam végeredményeként Rákospalota és Pestújhely csapata ugyan csak a 4. helyezett lett, ám ez is szép eredménynek számított, hiszen 22 kerület versengett.

A vetélkedőt két szerkesztő, az akkor fiatal Liszkay Tamás és Fellegi Tamás (a későbbi fejlesztési miniszter apja) dolgozta ki, céljuk viszonylag egyszerű volt: a fővárost megismertetni budapestiekkel, vidékiekkel egyaránt. Mint Fellegi írta később egy cikkében: szeretné, ha valaki Budapesten sétál, tudja, hogy egy házhoz, térhez milyen emlékek kapcsolódnak, miért érdemes valamit megnézni.

Egy korabeli felhívás Kispestről. Ugyanilyen hirdetést több kerülettel kapcsolatban találtam, pont a XV.-ből nem, mert éppen akkoriban nem jelent meg a Palota-Pestújhely c. helyi lap.

Minden kerület maga válogatott össze egy csapatot, melyek összetétele igen vegyes volt. Egyes kerületek csupa "profi" játékost küldtek, vagyis olyanokat, akik a szakmájuk, hivatásuk révén sokat foglalkoztak az adott kerület múltjával, míg mások megelégedtek a leglelkesebb lokálpatrióták csapatba szervezésével, de olyan kerület is akadt, ahol mintegy a kerület vezetésének elismerése volt a csapatban való részvétel, azaz nem a tudás alapján osztották a helyeket, hanem ilyen-olyan érdemek szerint. Minden csapathoz tartozott egy sakkmester, aki - mikor a csapat jól válaszolt -, léphetett egyet a sakktáblán (innen a műsor nevében szereplő fekete-fehér is), ellenfele pedig értelemszerűen a másik csapat sakkjátékosa volt. A sakkjáték is a versengés része volt: ha a mester gyorsan lépett, a csapatnak is több ideje volt a válaszra, és ahova lépett, az határozta meg, hogy milyen kérdést kapnak a versenyzők.

A tévések összesorsoltak két-két kerületi csapatot, akik egymással versengtek. Ha az egyik csapat nyert, előrejutott, a vesztes csapat kiesett: nem volt második forduló. Így az egyes fordulók néha meglehetősen feszült légkörben zajlottak, hiszen nem volt újabb esély, mindenki a nyerésre hajtott. Egészen érdekes párosítások alakultak ki: Ferencváros Csepellel mérkőzött (Franzstadt nyert), az I. kerület az V.-kel (az V. kerületiek kiestek, amit a tévések nagyon sajnáltak), a XII. kerületieknek a XXII. jutott ellenfélként (a XII. kerület jutott tovább de a Budafok-Tétényiek máig igazságtalannak tartják az eredményt) stb. Az egyes csapatok mind a maguk, mind az ellenfél múltjából kaptak kérdéseket, így a felkészülés során bizony el kellett mélyülni mindkét kerület - és az azt alkotó összes városrész - múltjának tanulmányozásában.

Vitray Tamás a Fekete-fehér, Igen-nem vetélkedő díszletében vezeti a műsort (forrás: Rádió és televízió évkönyv, 1970)

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményének munkatársai érezték leginkább a vetélkedő hatását. Mint egy cikkükben beszámoltak róla: 1968 nyarán tűnt fel a könyvtárban a két fiatal szerkesztő, és kezdték böngészni az idevágó könyveket, régi helyi folyóiratokat, s kutakodtak a fotógyűjteményben. Cédulázással állították össze a kérdéseket, majd megjelentek a technikai munkatársak, és számos fényképmásolat készült a szerkesztők által összeválogatott anyagokról. Ahogy a tévés stáb levonult, fővárosi lapokban és a tévében megjelentek a felhívások a nagyszabású helyismereti vetélkedőről. Ezt követően felbukkantak az első lokálpatrióták a könyvtárban, hogy szinte ugyanazon a könyvmennyiségen átrágják magukat. Egy nagy különbség volt: a tévések addigra már összeállították a kérdéssort, amit a csapatok köré szerveződött kutatógárda ekkor még nem ismerhetett. Ebben az időszakban a Budapest gyűjtemény forgalma megháromszorozódott!

A helytörténeti műveknek, kutatásoknak ekkor még nem volt nagy múltjuk. Nem volt internet, sem számítógépek és kevés összefoglaló mű látott napvilágot Budapest városrészeiről - azok is kivétel nélkül a felszabadulás előtti időben jelentek meg. Tulajdonképpen ez a tévéműsor adott elképesztő lendületet a helyi kiadványoknak. 1969 és az 1970-es évek eleje között számos gyűjteményt, bibliográfiát, monográfiát adtak ki a kerületekben, melyek azokon a kutatásokon alapultak, amit a vetélkedőre készülődő csapatok végeztek. Ekkor még kevés helyen működött helytörténeti gyűjtemény, múzeum (Rákospalotán már igen!). A később megalakuló helyi tárlatok sokban építettek azokra az adatokra, információkra, amik ekkor - a vetélkedőre való felkészülés során -összegyűltek.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményének olvasóterme 1979-ben (forrás: Budapest gyűjtemény képarchívum)

De térjünk a XV. kerületre. A mi ellenfelünk a III. kerület lett, ami igen magas labdának tűnt, hiszen bár Palota akkor már közel 700 éves volt, de történelme, eseményei messze nem voltak annyira gazdagok és szerteágazók, mint Óbudáé. A XV. kerületi csapat (mely nem csak rákospalotai, vagy csak pestújhelyi volt, hanem közös - Újpalota ellenben akkor még nem létezett), hatalmas mennyiségű adatot kellett, hogy átnézzen, hogy a mai III. kerület római kori vagy éppen középkori múltját tisztán lássa, miközben saját magáról alig voltak információi. Helytörténeti vonatkozású művek ugyan már a két világháború között is megjelentek, de például a munkásmozgalom helyi története - ami a kor szellemének megfelelő hangsúlyt kapott a vetélkedőben - szinte feldolgozatlan volt. A helyi ipar krónikája is hiányosnak számított, és úgy általában számos fehér folt volt a kerület történetében.

Az adatgyűjtést, kutatást a kerületi tanács népművelési csoportja koordinálta, s részt vett benne elsősorban az akkor már közel évtizede működő Rákospalotai Múzeum és a Csokonai Művelődési Ház is. Tematikus csoportokat alakítottak, összegyűjtve a kerület lelkes lokálpatriótáit. Mozgósították a pedagógusokat, diákokat, a lakókat. Végigkérdeztek mindenkit, akikről feltételezték, hogy "régi dolgok" ismeretében vannak. Megkeresték a település legidősebb tűzoltóját, régi pedagógusokat, művészeket, iparosokat. Dolgozatot írattak a gyerekekkel "Amit csak én tudok a kerületemről", illetve "Történetek Rákospalota-Pestújhelyről" címmel, így véve rá a gyerekeket, hogy szüleiket faggassák a kerület városrészeinek múltjáról. Négyezer (!) dolgozat született, melyeket mind el kellett olvasni, az érdemi információkat ki kellett szűrni. Mint egy kommentből kiderült: a gyerekeknek volt a feladatuk, hogy emléktáblákat keressenek a házak falain. A munka koordinálását Padisák Mihályné végezte, aki meghatározó alakja volt a kerület közművelődésének.

A XV. kerületi adattár borítója. Az 1969-ben megjelent kiadvány címlapján az akkor még csak tervrajzon létező Újpalotai lakótelep főterének látványképe látható.

Az összegyűjtött rengeteg adatot a Rákospalotai Múzeum vezetőjének irányítása mellett nyolc hónap alatt dolgozták fel, és ennek eredményeként született meg az Adattár Budapest XV. kerülete történetének tanulmányozásához  című, kifejezetten a verseny résztvevői számára készült kiadvány (szerkesztője W. Somogyi Ágnes). Ez a kis könyvecske - ami egyáltalán nem számít olvasmányosnak, valóban adatokat tartalmaz - számos hibája, hiányossága mellett meghatározta az ezt követő időszak helytörténeti kutatásait, s ma is értékes adatforrás a kerület múltjához.

A tévés szerkesztők később felidéztek egy izgalmas jelenetet, ami épp a XV. és III. kerületek közti mérkőzés során történt. Az óbudai csapatnak tagja volt az a régész is, aki a kerületi ásatások legjobb ismerője volt, sőt, könyvet is írt erről, melyből a szerkesztők is válogattak kérdéseket. Az egyik kérdés a római kori amfiteátrum méretére vonatkozott, az adat ennek a régésznek a könyvében jelent meg. És a játékosnak a verseny, az élő adás izgalmában egyszerűen nem jutott eszébe a válasz! Hosszú másodpercekig mutatta a tévé a gyötrődő, gondolkodó arcot, míg végül a egy másik játékos mondta meg az adatot. Nem csak ezért, de a III. kerület végül alulmaradt, a XV. kerület továbbjutott.

A XI. kerületi Fürkész óvoda, a helytörténeti vetélkedő első helyezettjének díja - éült 1971-ben (forrás: a Fürkész óvoda honlapja)

Ma már különösen hangzik, hogy valaha emberek ezreit lebilincselte egy helytörténeti vetélkedő, de az 1960-as években nemhogy a mai választékkal vetekedő műsorkínálat nem volt, de még televíziót sem lehetett minden család otthonában találni (egy korabeli statisztika szerint Budapesten 400 ezer háztartásban volt televízió, száz családból csak 59 otthonban). Korabeli nézettségi adatok szerint a Fekete-fehér, igen-nemet százezrek nézték a tévében, elképesztő mennyiségű levelet írtak a szerkesztőknek, lokálpatrióták tiltakoztak a kiesett csapatuk miatt, igazságtalanságokat véltek felfedezni a versenyben, s úgy általában: megmozdultak a kerületükért.

A vetélkedő egyértelmű favoritjának az I. kerület csapatát tartották, amely azonban jócskán lemaradt, még a XV. kerületiek is leelőzték. A játék döntőjét 1970. február 13-án rendezték (az Újvárosháza dísztermében), ez a nap volt Budapest felszabadulásának 25. évfordulója. A győztes a XI. kerületi csapat lett, az óvoda 1971-ben fel is épült, sőt, a nemrég ünnepelt 35. születésnapjukra még Vitray Tamást is elhívták, vagyis nem felejtették el, hogy minek köszönhetik az óvoda felépülését. A döntő másik két résztvevője a II. és a VIII. kerületiek csapata volt, hogy pontosan milyen sorrendben végeztek, már a feledés homályába merült, akárcsak az, hogy mi volt a nyereményük. Mint írtam, a XV. kerület épp lecsúszott a dobogóról, 4. helyezett lett. Ezt az eredményt már nem díjazták, de a kerületi tanács felajánlott egy színes televíziót (1970-ben vagyunk!), amit a Csokonai Művelődési Házba szállítottak, és megalakították a TV-klubot: bárki bemehetett és a művházban nézhette a tévét - színesben

Források:

Fellegi Tamás: A kerületek tv-vetélkedőjéről - Budapest folyóirat 1970
Padisák Mihályné: Fekete?-Fehér? Igen-Nem? -  Palota-Pestújhely 1970
Buza Péter: A Csokonai A nép/és közművelődés intézménytörténete a XV. kerületben Budapesti Művelődési Központ
Könyvtári Hírnök (A FSZEK belső hírlevele) 1969
Lévai Béla (szerk.): Rádió és televízió évkönyv 1970 - Minerva 1970

Köszönöm a segítséget N. Kósa Juditnak és szüleinek az emlékek felidézésében!