És akkor annyi Rákospalota után jöjjön egy kis Pestújhely. Van a Pestújhelyi tér sarkán egy szép, régi, zöldre festett kerekes kút. Ilyet már utcán nemigen lehet látni, legalábbis Budapesten én nem találkoztam még másikkal (azért ha van, írjátok meg). Akárki akármit mond, ez a kút akár a szimbóluma is lehetne a városrésznek. Ha lenne Pestújhely címer, én biztos a kutat tenném be a közepére. És persze, mint mindennek, ennek a kútnak is története van.

Pestújhely, illetve az elődtelepülés Széchenyi-telep infrastruktúrája meglehetősen elhanyagolt volt - nem mellesleg: az anyaközség Rákospalotáé is (mi több: Pest és Buda sem állt túl jól) -, így sok más mellett vezetékes vízzel sem rendelkezett. Az elszakadásnak is ez volt az egyik oka, a helybéliek sokat emlegették, hogy hiába fizetnek adót Palotának, csak nem lesz jobb a helyzetük. Pedig voltak nagyszabású tervek, a terület felparcellázása idejéből, 1898-ból már csatornázási tervezet is ránkmaradt.

A sóskút ma (illetve 2012 őszén).

Mint minden családiházas környéken, Pestújhelyen  is természetes volt, hogy a lakók kertjükben kutat furattak, vagy ásattak. Ez utóbbi - az ásott kút - volt az olcsóbb, tehát gyakoribb, azonban ezzel olyan mélységet elérni nem lehetett, ahonnan ivásra alkalmas vizet nyerhettek volna. A talajvíz minősége ugyanis nem volt jó, mivel csatornahálózat híján a szivárgó emésztők ugyanazt a vízréteget szennyezték, amit az ásott kutakból húztak a lakók. Ezért távolabbra jártak vízért a pestújhelyiek, például a közeli MÁV-telepre, vagy a mai Zugló területére, az Erzsébet királyné úti vámház közelébe. Hiába volt relatíve közel mindkettő, azért gyalogszerrel, vízzel telt vödrökkel télen-nyáron bandukolni messze nem volt kényelmes. Évtizedeken keresztül még lajtoskocsi is járta a települést, azonban nyilván ez sem jelentett megoldást a vezetékes víz hiányára.

1914 körül a már önálló Pestújhely vezetése Bezsilla Nándor ajánlására Turára utazott egy ottani kútfúróhoz, hogy megnézzék a mester munkáit. Ez a vízfakasztásra irányuló kezdeményezés azonban elhalt valamiért, akkor még nem lett jó kútja a községnek. Évekig visszatért a kérdés a község vezetésében, de általában pénzhiány állta útját a kezdeményezéseknek. Választások idején, a kampányidőszakban persze rendre előkerült a téma igéret formájában, amiből aztán semmi nem lett. Később azért csak rászánák magukat: a Közös akarattal című könyv szerzői három vízkutatás nyomát találták a Magyar Földtani Intézetben: 1925-ben a mai Sztárai Mihály (akkor: Piac) téren 33 méter, 1926-ban a mai Őrjáró (akkor: István) téren 36 méter mélyre fúrtak, majd 1932-34 ben két alkalommal is kutattak mai pestújhelyi kórház területén, az egyik fúrás 68, a másik 187 méter mélyre szaladt, s szereztek jó minőségű vizet.

Az ún. Norton rendszerű ásott kút a Fenntartható építés oldalról.

Buza Pestújhely emlékkönyve 1939-re datálja a Pestújhelyi (akkor: Szent Imre) téri kút fúrásának, és a kerekes kút felállításának időpontját, tehát a bejegyzésünk címszereplője 74 éve áll egyhelyben. Az innen nyert víz - akárcsak az, amit a kórház területéről nyertek - sós vízként ismert, a kutat a mai napig emlegetik Pestújhelyi téri sóskútként. Minden bizonnyal ugyanaz a vízréteg húzódik Pestújhely alatt, amiből a Paskál-fürdő, sőt, amiből talán a Széchenyi-fürdő vizét is nyerik. Feljegyezték, hogy a Pestújhelyi téri kút vizét elsősorban bab főzésére használták, és annyira híres volt, hogy még Zuglóból is átjártak ide, sőt, lajttal is vitték, tehát másutt osztották a kút sós vizét. Igaz, ivásra kevésbé volt alkalmas.

Azonban a vezetékes vízellátás továbbra is gondot okozott. Ne csak az egyre gyarapodó magánházak tulajdonosaira gondoljunk, hanem a szintén víz nélkül működő iskolára, községházára és más intézményekre. A - legalábbis részleges - megoldást a világháború utáni időszak hozta el: 1947-ben megjelent a településen vezetékes víz nagy csinnadrattával - igaz, csak négy közkútig vitték, többek közt hősünk, a Pestújhelyi téri kerekes kutat is rácsatlakoztatták a városi (ti. budapesti) vízvezetékre. Feljegyzésre érdemes, hogy Szász Béla, a település akkori jegyzője, egyébként a helyi Nemzeti Bizottság kommunista tagja nevéhez kötik a vezetékes víz kiharcolása. Ezzel lezárult a sós víz időszaka, hiszen a vezetéken már rendes ivóvíz érkezett. 1950 után lassan kiépült a már Budapest XV. kerületéhez tartozó Pestújhelyen is a vezetékes víz, még lassabban a csatorna is megjelent, de a kút is megmaradt.

A kút újraavatása 2009 augusztusában (forrás: Pestújhelyi Disputa 10. évf. 1. szám 2010. február 24.)

Hogy pontosan meddig adott vizet a kút, már nem tudni, a jelentősége nyilván csökkent, miután a házak fürdőszobájában a csapból is az folyt. Páhi Attila, a kutat felújító fémrestaurátor szerint (aki egyébként maga is Pestújhelyen nőtt fel, bár ma már a város másik végén lakik, és üzemelteti műhelyét) a kutat az eredeti helyéről szállították hozzá, tehát mindvégig a Pestújhelyi téren állt, akkor sem szerelték le, amikor már nem adott vizet. Különösebb baja nem volt a kútnak - ezek az öntvények nem rozsdásodnak - de a szerkezete már be volt rohadva, a kereket már nem lehetett megforgatni sehogysem. Sajnos hiányzott róla a készítő nevét és időpontját mutató fémlapocska is. Buza könyvében az szerepel, hogy a fővárosi Le Févre cégnél csináltatták, Páhi szerint tömegcikkről van szó, számos öntőműhelyben foglalkoztak ilyen, vagy hasonló, Norton-rendszerű kútszerkezet készítésével a két világháború közti időszakban.

A felújításra a 2009. augusztus 23-án történt újjáavató ünnepség adott okot, a helyi közösség fogott össze, hogy a kutat rendbehozzák és ismét működővé tegyék. A kútfelújítással két hónap alatt lett kész a restaurátor - viszonylag gyorsan -, bár mint elárulta, még az átadás előtti napon is dolgoztak rajta. Belül ki kellett tisztítani a kútszerkezetet, a berohadt alkatrészeket cserélni és kívülről rendbehozni, újrafesteni. Egy alkatrész hiányzik csak róla, a vödörbeli víz visszafröccsenését megakadályozó tányér, ez azonban a használatot nem akadályozza.

A Pestújhelyi téri kút esti fényben. A szép képet Szendrei Gábor készítette.

A kút rendbehozását nyilván sokkal kevésbé a vízigény indukálta, egyfelől a berendezés szimbolikus értéke volt a motiváció, másfelől egy találkozási pont kialakítása lebegett a kezdeményezők szeme előtt. A Pestújhelyi Pátria Egyesület nem csak a kút, de annak környékének a rendbehozását is felvállalta. 2009-ben burkolták le a kút környékét (méghozzá úgy, hogy a száz kockakövet a helyiek illesztették a helyükre), virágokat ültettek, amiket egy ideig a környék lakói minden különösebb szervezés nélkül maguk gondoztak, padokat állítottak, hogy ha találkozóhelyként működik a kút, legyen hova leülni. A kút jelenleg is működőképes, igaz, télire elzárják a vizet, csak nyáron nyitják meg, állítólag a kút kerekének elfordításával nyílik a csap - bevallom sosem mertem megpróbálni. 2012-ben a kerületben már csak 33 közterületi kút működött, közülük kétségtelenül a Pestújhelyi téri a legrégebbi.

Érdekes, hogy a Pestújhelyi út túlvégén, a Templom tér egyik magánházának kertjében (tehát nem közterületen) is áll egy hasonló kút. Működőképességéről, felállításának időpontjáról nincs tudomásom. És még egy érdekesség: egyetlen olyan képet vagy régi levelezőlapot sem találtam (a felújítást beharangozó 2009-ben megjelent cikken kívül), melyen 2009 előtti állapotában és környezetében mutatja a kerekes kutat. Ha valaki rendelkezik ilyennel és szívesen közzétenné, keressen meg, vagy jelezze lentebb hozzászólásban. Szkennelést vállalok! :)

Az avatáskor felállított (azóta eltűnt) tábla felirata:

A hagyomány szerint ez a pestújhelyi "sóskút". Egy közösségi találkozóhely volt, vízvétel közben nagy beszélgetések folytak. Ezt a hangulatot igyekeztünk visszaállítani. Legyen ez újra a pestújhelyiek találkozóhelye.

Pestújhely 100 éves évfordulója alkalmából közadakozásból és közös munkával felújította a Pestújhelyi Pátria Közhasznú Egyesület tagsága és Pestújhely lakosai 2009. augusztus 23-án

Már jóval e poszt megjelenése után bukkantam egy 1947-es filmhíradós hírre a pestújhelyi vízellátásról, csatornázásról, íme:

Források:

Buza Péter: Pestújhely emlékkönyve (Rákospalotai Múzeum Budapest, 1997)
Holló Szilvia Andrea (szerk.:): Közös akarattal (Rákospalotai Múzeum Budapest, 2010)
Szeredi Helga: Lassan megszűnnek a kék kutak (Helyi Téma 2012. április 4.)