Újpalota egyik főútját 1970 és 1991 között Hevesi Gyula utcának hívták, mai neve Nyírpalota út. Hevesit a rendszerváltás törölte az utcáról, a helyette választott elnevezés előtt kifogás nem lehet, hiszen az ős-Rákospalotát idéző Nyírre és Palotára utal. Az átkeresztelés óta eltelt negyed század, szerintem már felnőtt egy olyan generáció akik nem tudják kinek a nevét viselte szüleik lakóhelyének főútja.

Hevesi Gyula (Ungvár, 1890. november 21. - Budapest, 1970. február 25.)

Hevesi kárpátaljai kereskedőcsaládban született, édesapjának vegyesboltja volt az akkor még meglehetősen falusias jellegű Ungváron. Nagybátyja vasútépítő mérnök volt, talán tőle örökölte műszaki érdeklődését. Apja nem gazdagodott meg a kereskedésből, végül a századfordulóra tönkre is ment üzletük és a család felköltözött Budapestre, ahol a Lovag utcai gimnáziumba íratták be a gyereket. Hevesi két nővérét - zenei tehetségük okán - a Zeneakadémiára járatták, ami erejükön felüli anyagi áldozatot kívánt a családtól. A szülők egész életükben a középosztály felé igyekeztek, de valójában sosem érték el azt a szintet.

Hevesi Gyula 1919-ben, mint a szociális termelés népbiztosa (forrás: Hungaricana képeslapgyűjtemény / Zempléni Múzeum, Szerencs)

Hevesi önéletrajzi írásában megemlíti, hogy  Camille Flammarion A csillagok világa című könyvét olvasva vált végleg elkötelezetté a természettudományos gondolkodásmód és világnézet iránt. Érettségi után a műegyetemen tanult tovább, ahol ugyan vegyészmérnöki képzést kapott, de a korabeli felsőoktatási sajátosságok miatt legalább annyi gépészmérnöki tudást is nyert.

A műegyetemhez fűződik első apróbb találmánya is: egy évfolyamtársának szigorlati feladatában elektrolízissel kellett egy ipari festékanyagot előállítania. A feladat szerint elektrolitoldatokkal és a szokásos elektródokkal kellett volna a feladatot megoldani, Hevesi azonban rájött, hogy ha a városi váltóáramot használja, egyszerűbb, olcsóbb és gyorsabb megoldásra jut. Professzora azonban megvádolta, hogy megkerülte a feladatot, nem pedig megoldotta, ennek ellenére az ötlet elterjedt az iparban is. Diplomájának megszerzése után 1912-ben állást nem kapott, magánmérnökként próbált megélni, kevés sikerrel. Az automobilizmus elterjedésének hajnalán egy német szakkönyvet fordított le barátjával, illetve egy lap autós rovatának dolgozott.

Lámpagyártás az Egyesült Izzóban az 1920-as évek második felében (forrás: A Dunánál - Encyclopaedia Humana Hungarica / Magyar Elektronikus Könyvtár)

1914-ben Hevesi elhelyezkedett az Egyesült Izzóban, ahol a kísérleti laboratóriumba osztották be. A gyárban ekkor kezdődött az úgynevezett félwattos lámpáknak az előállítása, aminek a nyereségességével kapcsolatban döntő volt a vegytiszta gáz előállításának a technológiája. Erre Helfgott Árminnak volt egy eredeti ötlete, ám az általa elképzelt berendezés bonyolult, nehezen kezelhető és robbanásveszélyes volt. Hevesi talált megoldást egy üzembiztos készülék előállítására, amit végül találmányként jegyeztek.

Ekkor szembesült az általa csak a feltalálók kizsákmányolásaként emlegetett eljárással. A találmányokat ugyanis nem a feltalálók, hanem az őket alkalmazó cég nevében adták be, így a szabadalmi díjak is a vállalatok, s ezen keresztül a vállalkozók zsebébe vándoroltak. Ez lényegében ma is hasonló elven zajlik, s az a magyarázata, hogy a találmány megalkotásához vezető út minden költségét a vállalat finanszírozza: alkalmazásában fizetést kap a tudós, a kísérletek anyagigényét és technikai hátterét is a cégek állják - így akár annak a költségét is, hogy a találmány nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, vagyis a feltaláló hosszú hónapok munkája után "lukra fut".

A helyzet azonban annyira bosszantotta, hogy létrehozott egy szervezetet a mérnökök érdekeinek védelmében. A szervezkedésből pedig szinte egyenes út vezetett a szociáldemokrata mozgalomhoz, majd a Tanácsköztársaság idején a kommunistákhoz. 1919-ben Hevesi a szociális ellátás egyik népbiztosa volt (a népbiztos mai megfelelője a miniszter, a népbiztosság pedig a minisztérium). A szociális ellátás népbiztossága lényegében két dologgal foglalkozott: a gyárak államosításával és a termelés szervezésével. A Tanácsköztársaság bukását követően előbb illegalitásban élt Budapesten, majd Bécsen, Olaszországon, San Marinon és Berlinen keresztül kalandos úton a Szovjetunióba utazott 1921-ben.

A kommunista államban megszervezte az izzólámpa, majd a hőmérőgyártást, és a műszaki információcsere folyamatait intézményesítette - jellemző a korabeli bürokráciára és az információhiányra, hogy akkoriban még létezett Tapasztalatcserét Szervező Vállalat nevű Intézmény is. Legizgalmasabb szervezőmunkája azonban akkor adódott, amikor 1926-ban Trockij meghirdette, hogy az iparfejlesztés érdekében egymilliárd rubel beruházásra van szükség. Ez irgalmatlan nagy összeg volt akkoriban, a hatalmas ország iparának állóeszközei mindösszesen hatmilliárd rubelt értek, kilátástalannak tűnt egymilliárdot előteremteni. Hevesi kidolgozott egy tervet, miszerint ha akkor egy héten hat napot dolgoznak a munkások a hatmilliárd rubelnyi állóeszközt igénybevételével, akkor még egy munkanappal épp egymilliárdnyival nőne ezek kihasználtsága. Ugyanakkor az egyes munkásoknak nem kellene többet dolgozniuk, az addigi minden hetedik munkaszüneti nap helyett minden ötödik lenne szünnap, így többet pihenhetnének vagy tanulhatnának. Az ötletet akkor elvetették, ám 1931-ben mégis bevezették és a szervezésével kormánybiztosként Hevesit bízták meg. Az ötlet leírásával részletesen foglalkozott az Index is, érdemes elolvasni. Ugyan szervezési és bürokratikus okokból végül a rendszer nem vált be, sőt, az első évben tapasztalt termelési felfutás után gazdaságilag rosszabb lett a helyzet, de értelmesen csinálva nagy eredményeket lehetett volna elérni. Hevesi később Magyarországon is szorgalmazta a bevezetést, Csepelen a csőgyárban és a papírgyárban eszerint is dolgoztak, de valamiért nem lett átütő siker, pedig Nyugat-Európából is mutatkozott érdeklődés iránta, és Belgiumban használták is egyes gyárakban a Hevesi-féle munkaidő-beosztási módszert.

A Hevesi-féle munkaidőbeosztás naptára (forrás: Index / Yavix.ru)

Sztálin paranoid rendszere az 1930-as évek végére a külföldiek ellen fordult, Hevesit 1938-ban Szibériába száműzték, és csak 1947-ben rehabilitálták. Kilenc évet töltött a tajgai kényszermunkatáborban, mire hazaengedték. Baloldali meggyőződése azonban mit sem változott, a Rákosi-rendszerben is pozíciót vállalt, noha pontosan ismerte a személyi kultusz vadhajtásait. A Szabadalmi Bíróság helyett megszervezte a Találmányi Hivatalt, műszaki információs szervezetet gründolt (a MTESZ-t), 1949-ben levelező, 1956-tól rendes tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának.

1959-ben Kádár javaslatára az MSZMP Központi Bizottságának tagja lett, és haláláig az is maradt. Kádár nem szívelte Hevesit, mivel állandóan az ország műszaki elmaradottságára figyelmeztette, és szorgalmazta a műszaki fejlesztést és információcserét. Ugyanakkor tisztelte a tudóst, elismerte jó szervezőképességét és humánumát. Hevesi 1970-ben bekövetkezett haláláig tudományszervezési kérdésekkel foglalkozott, az MTA elnökségének tagja, majd 1967-ig alelnöke volt.

Hevesi Gyula emléktáblájának avatása a róla elnevezett utcában 1970 november 21-én - a kor szokásainak megfelelő díszletúttörők és munkásőrök között (forrás: Hevesi Gyula: Tanulmányok Akadémiai Kiadó 1976)

1970 februárjában bekövetkezett halálát követően mindenképpen utcát akartak elnevezni Hevesiről. Bár az özvegye másutt szeretett volna közterületet férjének (Hevesinek semmilyen kapcsolata nem volt a XV. kerülettel, talán soha nem is járt itt), végül az akkor épülő Újpalotára esett a választás, és 1970. november 21-én a lakótelep főútját elnevezték Hevesi Gyula utcának. 1985-től 1998-ig egy angyalföldi kollégium is Hevesi nevét viselte. 1991-ben, amikor döntés született arról, hogy az utca nevét megváltoztatják, az ott lakók tiltakoztak, még kisebb tüntetés is volt az út nevének megtartásáért. Az utcát 1991. december 9-én keresztelték át Nyírpalota útra.

Források:

Bognár Géza (szerk.): Hevesi Gyula - tanulmányok (Akadémiai Kiadó, 1976)
Hevesi Gyula: Egy mérnök a forradalomban (Kossuth, 1965)
Hevesi Gyuláné, Lányi Olga: "Moszkoviták" (Hevesi Gyula Alapítvány, 1992)