Budapest, XV. kerületi blog

Szögezzük le: Madarász Viktor nem volt rákospalotai, sem pestújhelyi, sosem lakott sem itt, sem ott. Az akkor Gömör megyéhez tartozó Csetneken született 1830-ban, s Budapest II. kerületében állították ki halotti anyakönyvi kivonatát 1917-ben. Lánya, Adeline azonban a felszabadulást követően, 1962-ben bekövetkezett haláláig itt élt a Sződliget utca 47-ben. Adeline mint kerületi lakos adományozott a Rákospalotai Múzeumnak számos festményt, bútort, iratot, használati tárgyat édesapja hagyatékából, valamint több képet, amit maga festett. Így lett a múzeumnak számottevő Madarász-anyaga, s így, a lánya révén alakult ki kapcsolat Madarász Viktorral - halálát követően - Rákospalotának.

Madarász Viktor: Csetnek, 1830. december 14. - Budapest, 1917. január 10.

Madarász Viktor Csetneken (ma: Štítnik, Szlovákia) született 1830-ban. Jogot hallgatott Pozsonyban, mikor kitört az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, ekkor lépett be a hadseregbe. Mivel 17 éves volt, a sorozóbizottság előtt pipát szorongatva próbálta magát idősebbnek feltüntetni - sikertelenül. Annak ellenére, hogy a hadi szolgálathoz fiatalnak bizonyult, végül engedték, hogy honvédségi kötelékbe lépjen, végig is harcolta a szabadságharcot. Egész későbbi életét és világnézetét meghatározta ez az időszak: haláláig tartotta magát az 1848-as eszmékhez.

A szabadságharc bukását követően Pécsen jogot hallgatott, majd 1853-ban a bécsi festőakadémiába iratkozott, melynek szellemiségét azonban konzervatívnak találta, így beiratkozott Ferdinand Waldmüller festőiskolájába. Waldmüllert a biedermeier egyik jelentős mesterének tartják, képei finomak, érzelmesek, néhol szentimentálisak. A festőiskolában töltött évek alatt festette Kuruc és labanc, valamint A bujdosó álma (Thököly álma) című alkotásait. 1856-ban Párizsba költözött, életműve szempontjából kimagasló időszak vette ekkor kezdetét, ugyanakkor a hazai művészeti élettel is kapcsolatban maradt: festményeit kiállításokon mutatta be.

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása (1859 - forrás: MEK)

Párizsban készült az élete fő művének tekintett Hunyadi László siratása című festménye is, ami a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg. Madarászt a romantikus történelmi festészet legjelentősebb hazai alakjának tartják, az ebben a szellemben festett művei is sokkal ismertebbek, mint más alkotásai. Történelmi képei sikeresek voltak, fő művét 1860-ban a Párizsi Szalon nagy aranyérmével díjazták, és hazai fogadtatása is pozitív volt - legalábbis ami a haladó festészet követőit illeti. Másfél évtizedet töltött Párizsban, a művészettörténet ezt az időszakot tartja a legtermékenyebbnek és legnívósabbnak életében.

Madarász Viktor 1870-ben tért haza Magyarországra hatalmas ambíciókkal. Ám nem fogadták szívesen, a kiegyezés után néhány évvel az általa képviselt '48-as, nemzeti eszmékre nem volt fogadókészség, kiállításokra beadott pályaműveit visszadobták, így felhagyott a festészettel, néhány évig az édesapjától örökölt vasüzletet vezette. Ehhez azonban nem volt tehetsége, a vasüzlet tönkrement (apja, Madarász András egyébként a hazai iparfejlesztés szerencsétlen sorsú személyisége volt: vasgyárai működtek Csetneken és Pécsen, melyek halála után tönkrementek, s számos egyéb üzemet létesített, hogy a honi ipar fejlődjön, ám életműve nem maradt tartós, csak a pesti vas- és rézkereskedése maradt fenn 1902-ig). Ezt követően előbb egy Városligethez közeli, Damjanich utcai műteremben, dolgozott, majd lányával együtt költözött a Kelenhegyi út-Mányoki út sarkán lévő műteremházba, ami akkoriban még Budapest II. kerületéhez tartozott, ezért az ott kiállított halotti bizonyítvány.

A XX. században készült alkotásai messze elmaradtak korábbi műveitől. Mikor újra a festészet felé fordult, néha már giccsbe hajló képeket alkotott, ám ezt nem lehet feltétlenül az ő tehetsége elmúltával indokolni: a történelmi festészet a századfordulóra kiürült, a körülötte lévő világ átalakult, stílusának, irányzatának leáldozott. Madarász Viktor művészetének erejét az 1848-as függetlenségi törekvésből, és az azt követő ellenállás időszakából merítette. Noha a ismertebb képei nem magát a szabadságharc eseményeit ábrázolják, a magyar történelemből vett szimbolikája és párhuzamai a kor hangulatának, nemzeti érzületének feleltek meg, s tették népszerűvé őt.

Kossuth Lajos 1877-ben készült fotográfiája (balra), és az ennek alapján festett Kossuth-portré 1906-ból (jobbra) (forrás: Erdős Renée Ház)

A Rákospalotai Múzeumban őrzött Madarász-hagyaték egyik különleges képe az idős Kossuth Lajos portréja, mely 1906-ban készült (Kossuth 1894-ben hunyt el). Madarász többször is találkozott Kossuthtal, először az 1848-49-es szabadságharc idején, majd Párizsban is, a szalon egyik kiállításán. 1877-ben elküldte Kossuthnak a Petőfi halálát ábrázoló festménye olajnyomatát, cserébe egy fényképek kért tőle. Ezt a fotográfiát több festményéhez is felhasználta, többek közt ehhez az 1906-ban készíetett Kossuth-portréhoz is.

Madarász Adeline: Pest, 1871. május 26. - Budapest 1962. február 16.

Madarász Adeline különös hangzású (írásmódú) keresztnevét édesanyja után kapta: Madarász Viktor első felesége a francia származású Adeline Grosjean volt, aki 1883-ban elhunyt, csak utána vette el második feleségét, Ziska Jolánt. Grosjeantól három gyermeke született, festő azonban csak Adelineből lett. Ő ugyan örökölte apja tehetségét - a mintarajziskolában Székely Bertalan és Deák-Ébner Lajos tanítványa volt - de nyomába nem léphetett. Huszár Ilona bárónővel festőiskolát nyitott, aminek munkájában bár rövid ideig vett részt, jó hírű művészeti központnak számított. Később Németországban, Párizsban és az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodott, majd rövid időre hazatárt Magyarországra 1914-ben - ám az I. világháború kitörését követően itthon rekedt.

Életében számos elismerést kapott, a Szépművészeti Múzeum vásárolt rajzaiból is. Pályájának legsikeresebb szakasza az 1910-30 közötti évekre esett, a harmincas évektől - akkor már elmúlt hetven esztendős - már egyre kevésbé vett részt a művészeti életben. Egyéni művészként elsősorban csendéleteket, táj- és városképeket, portrékat festett, rajzolt. Nem én írom, de több forrás is így említi: művészi öröksége nem jelentős. Adeline-nek három férje volt (kétszer megözvegyült): Kárpáthy Jenő festőművész, Újlaki Ferenc és dr. Katona Béla ügyészhelyettes. Publikációkban még mindig előfordul, hogy utolsó férje után K. Madarász Adeline-ként hivatkoznak rá.

Madarász Adeline: Önarckép (forrás: Erdős Renée Ház)

Madarász Adeline az 1960-ban nyílt múzeum első jelentős támogatójává lett azzal, hogy édesapja hagyatékából adományozott a múzeumnak számos tárgyat, levelet, festményt (mivel a kerületben lakott, a területileg illetékes múzeum jött számításba mikor felajánlotta a hagyatékot). A múzeum 1961-es kiadványában veszi számba ezeket, akkor 13 Madarász-festményt, három olyan képet, amit más művészek készítettek a családról, négy kitüntetést, 16 személyes használati tárgyat, illetve sírkoszorú-feliratot vettek lajstromba a gyűjtemény dolgozói. A múzeumban őrzött Madarász-tételek komoly kultúrhistóriai értékkel bírnak, az intézmény gyűjtőköre - Madarász Viktor felvidéki származása miatt - a hatvanas években nemzetközi volt, tehát az akkori Csehszlovákia területére is kiterjedt. Adeline-től további több mint 30 alkotást őriz a múzeum.

A Madarász-hagyaték alkalmi tárlatokon tekinthető meg, utoljára a XVII. kerületi Erdős Renée-házban, Ádám Ferenc és Kiss Emília szervezésében rendeztek kiállítást belőle 2013-ban.

Források:
Rákospalotai Múzeum évkönyve 1961.
Rákosmente TV Kaleidoszkóp, 2013. II. 15-i adás, Ádám Ferenc történész ismertetője
Vasárnapi Ujság - 30. évfolyam, 12. szám, 1883. március 25.
Asbóth Miklós: Bács-Kiskun megye múltából 19. - Kemény János: Madarász Adeline (Adél) leveleiből 1903-1931