1909-10-ben önállóságot nyert Széchenyi-telep, a későbbi Pestújhely. Az elszakadási mozgalom komoly hullámokat vetett, az elkövetkező két évtizedben Rákospalota több településrészén felvetődött ugyanez a kérdés - általában azonban nem az önállóságot, hanem az Újpesthez csatlakozást szorgalmazták a Palotáról leválni igyekvők. Ennek a mozgalomnak a stációt próbáltam rekonstruálni Budapest Főváros Levéltárának iratai alapján.

Pestújhely elszakadásának utolsó állomása 1910. március 26. volt, mikor az új település első képviselőtestületi ülésére sor került. 1910. szeptember 21-én az újpesti képviselőtestületi ülésen Wertz József  képviselő (egyébként hitoktató és újságíró) vetette fel, hogy Istvántelket csatolják át Újpesthez. Erről az Újpest és Vidéke című lap számolt be, a javaslat és a támogatók névsorának teljes terjedelemben való közlésével. Nem mellesleg a lap szerkesztője is Wertz volt, így a kezdeményezés sajtótámogatása is biztosítottnak látszott. Október 15-én azonban megszületett az ellenválasz: Istvántelek számos lakója aláírásával igazolta, hogy esze ágában sincs Újpesthez kerülni, ők mindannyian maradnának rákospalotaiak.

Istvántelek egy dátum nélküli képeslapon, még a II. világháború előttről (forrás: Hungaricana képeslapok)

Négy nappal később Újpest képviselőtestülete összeült, és számbavették, hogy mit tudnának ajánlani az istvántelkieknek. Ígéretben nem volt hiány, az utcák rendezését, járdák, csatorna és vízvezeték építését rögzítették írásban. Szóbakerült az is, hogy Istvántelken nincs iskola, és a parcellázás során telket sem hagytak szabadon, hogy később építhessenek ilyen intézményt, így az istvántelki gyerekek amúgy is Újpestre, a Viola utcai iskolába járnak. De megemlítették azt is, hogy miután Istvántelek egy zárvány Újpest területén, közegészségügyi szempontból is fontos lenne, hogy az újpesti rendelkezéseket kiterjeszthessék Istvántelekre: így például a járványügyi rendeletek ott is érvényesek legyenek, vagy a halottszállítás ügye is az újpesti szabályok szerint rendeződhessen.

Diamant Ignác képviselő ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy Istvántelken zömében szobakonyhás kis házak épültek, a városrész lakosságának zöme szerény egzisztencia, az átcsatolás hasznot nem hoz, csak terhet jelent majd Újpest részére. Ennek az észrevételnek dacára a képviselőtestület nagy többséggel megszavazta, hogy mindenben támogatni fogják az istvántelki kezdeményezést. Egy évvel később, 1913 októberében még egy hír érkezett: az átcsatolás kataszteri felmérési műszaki szempontból nem ütközik akadályba - bármit is jelentsen ez.

Az újpestiek mozgolódására 1912 decemberében Rákospalota nagyközség képviselőtestülete egy igen összeszedett határozatot hozott, melyben számos érv szerepelt az átcsatolás ellen. Ebben szerepel az is, hogy Rákospalota adóalanyai és adótárgyai oly mértékben csökkennének, hogy az akkori 88 százalékos községi adót 20 %-kal kellene emelni. Megemlítették, hogy folyamatban van a szeméthordás rendezése, a vízmű és a csatorna létesítése (ez utóbbiakat ugyan valóban tervezték, de még majd' harminc évig nem valósultak meg). Újpestnek arra az érvére, miszerint Istvántelek és a Palotai erdő beékelődött a város területébe úgy reflektáltak a palotai képviselők: valójában nem az említett két városrész, hanem Újpestnek az a része ékelődött Rákospalota területébe, ami 3-400 méter szélességben az erdő és Istvántelek közt terül el. Nos, valóban nézőpont kérdése, hogy mi képez éket...

Újpest közegészségügyi érvét Rákospalota egy ügyes húzással tudta semlegesíteni. 1910-ben egy kolerajárvány söpört végig a Duna mentén (ez volt egyébként az utolsó nagy kolerajávány Magyarországon). Palota jelezte, hogy bár a szomszédos város közegészségügyi problémákat emleget, illetve attól tart, hogy mivel járványügyi rendeletei nincsenek hatással a területébe ékelődött Istvántelekre, így ott számukra ellenőrizhetetlen folyamatok kezdődhetnek, felidézte, hogy míg Újpesten az országos átlagot meghaladó volt a kolerás megbetegedések száma, Rákospalota közigazgatási területén azonban egyetlen megbetegedés sem történt (így Istvántelken sem). Az igazsághoz tartozik, hogy a rákospalotai határozat számos érzelmi elemet tartalmaz, tehát nem csak tárgyi tényeket sorakoztattak fel Istvántelek megtartása mellett, hanem Újpest diabolizálása és önnön nagyszerűségük felemlegetése is részét képezte a dokumentumnak.

Térképrészlet a kérdéses területről még Istvántelek létrehozása előttről. A vasútvonal jól láthatóan átszeli a földeket, a későbbi Istvántelelek a Gyaler Teich, vagyis a Gyáli tó helyén, illetve a fölött terül el (forrás: II. katonai felmérés térképe)

1919-ig érdemben nem történt semmi az elszakadás ügyében. Az I. világháború eseményei, a hátországi nélkülözések levették a napirendről az elszakadás kérdését. A Tanácsköztársaság kikiáltása után azonban Káposztásmegyer Ipartelep munkástanácsa Újpest város direktóriumához intézett levelében újra kérte az átcsatolást - ezúttal azonban Káposztásmegyerét. Ez az ipartelep bizonyára a mai IV. Baross utca és Fóti út kereszteződéséhez közel elhelyezkedő gazdasági központ lehetett. Nyilvánvalóan élelmezési problémák álltak a háttérben, a levélben ugyanis így fogalmaznak: "Rákospalota a káposztásmegyeri munkásság ügyét a legmostohábban kezeli, főleg élelmezés tekintetében vagyunk a legsilányabb helyzetben".

Újpest munkásvezetése azonnal megragadta a lehetőséget, és Káposztásmegyer mellett Fót-Sikátor, Fót-Újmajor és Istvántelek Újpesthez csatolását is kérte. Az ügy a belügyi népbiztossághoz kerül, mely az átcsatolást július 5-én helybenhagyta Rákospalota korábbi fellebviteli beadványának elutasításával. Ugyanakkor a belügyi népbiztosság a népgazdasági tanács állásfoglalását kérte az átcsatolás gazdasági következményeivel kapcsolatban. Nagyjából itt el is akadt az ügy, a kommün leverése, az ebben az időszakban hozott döntések hatályon kívül helyezése törölte az átcsatolást. Erre annál is inkább szükség volt, mert Fót is ellenezte Újmajor és a Sikátor-puszta elcsatolását, mondván: Fót 5544 holdnyi területéből 2010 holdat veszítene - a község közigazgatási alapterületének közel a felét.

A káposztásmegyeri uradalom a képeslap bal alsó kockáján (forrás: Hungaricana képeslapok)

1920 nyarán felmerült egy olyan megoldási lehetőség is, hogy Istvántelek lakott területe legyen Újpesté, az Istvántelki Főműhely pedig maradjon Rákospalotáé. Ez azonban senkinek nem tetszett, Rákospalota hevesen tiltakozott is. Ekkoriban vett komolyabb fordulatot az ügy: 1922-ben a Pénzügyminisztérium kérésére részletes adatokat gyűjtenek az elcsatolandó területek adópotenciáljáról, az adóbevételek megoszlásáról s a lélekszámról. Eszerint 1921-ben Istvántelken 1828-an éltek, a rákospalotai Villasoron 303-an (a villasorról ajánlom továbbá Lőrincz Róbert pdf-ben olvasható cikkét a sor épületeiről, lakóiról). Számos adónemet vizsgálat alá vesznek, így a földadót, házadót, az ital- és húsfogysztási adót, a bortermelői adó jutalékát, az italmérési jövedékadót, az egyenes államadót és a községek által kivetett pótadót is. Ezek a számítások azt hivatottak alátámasztani (vagy megcáfolni), hogy Rákospalota adóvesztesége valóban oly mértékű-e, ami már veszélyezteti a nagyközség kiegyensúlyozott gazdálkodását?

Tudni kell, hogy ebben az időben nem volt mindenki adófizető polgár, még élt a virilizmus intézménye, vagyis a lakosság adófizetőkre és adót nem fizetőkre oszlott, ami a választójogot is befolyásolta. Rákospalota az adóügyek részletes vizsgálata közepette a maga javára tudta fordítani Istvántelek ügyét: egy részletes felmérést kezdeményezett az istvántelki adófizetők körében: egyenként megkérdeztek mindenkit, hogy akarja-e vagy sem az elcsatolást, és azt is feljegyezték, hogy az illető mennyi állami adót fizetett 1921-ben (ez kb. a mai személyi jövedelemadónak felel meg). Ebből már össze tudtak állítani egy olyan statisztikát, amiből kimutatható volt, hogy az istvántelekről származó adóösszeg 60 százaléka olyanoktól származik, akik nem akarnak Újpesthez kerülni. Hogy ez szám szerint hány embert jelent, nem tudni (nagyságrendileg 100 fő lehetett az 1800-ból), de részben ennek a felmérésnek az eredménye, hogy Istvántelek elcsatolásának a kérdése végleg lekerült a napirendről (legalábbis 1950-ig). Egyébként volt még egy józan rákospalotai érv, ami valamicskét nyomhatott a latban: a nagyközség felhívta a figyelmet, hogy a mozgalom elindítóinak a zöme már nem is él a településen, az ügy tízéves időszaka alatt elköltöztek. Istvántelek tehát megmenekült, vagyis maradt Rákospalota városrésze.

Újpest és Rákospalota soha meg nem valósult bővítési terve 1917-ből (készítették: Palóczy Antal és Szesztay László mérnökök). A tervezett beépítés akkor teljes egészében Rákospalota területére esett (forrás Budapest Főváros Levéltára)

1920-ban azonban egy veszélyesebb mozgalom indult gróf Károlyi László kezdeményezésére. Károlyi ugyanis még 1917-ben készíttetett egy tervet, ami a váci vasútvonal és a Duna közti, kb. a mai Fóti út vonalától északra eső, Rákospalotához tartozó terület felparcellázására és házhelyenként való értékesítésére vonatkozott. Rákospalota eleinte még támogatta az elképzelést, azonban a háború és a kommün évei megakasztották az engedélyezést, sőt, az eredeti tervek és a kérvény is eltűnt valahol. Károlyi 1920-ban újra felmelegítette a parcellázás ügyét, azonban Rákospalota ekkor már nem támogatta feltétlenül: részben jogi akadályokat észlelt, részben a tervet találta kidolgozatlannak (pl. nem szerepelnek a szükséges közintézmények számára kihagyott telkek), így végül a döntés elhalasztása mellett határozott a képviselőtestület, illetve kérte a hiányosságok pótlását. Károlyi ekkor dönthetett úgy, hogy maga kezdeményezi a terület teljes egészében Újpesthez való csatolását. Vagyis már nem egyszerűen csak a Palotai erdő, hanem egész Káposztásmegyer elcsatolása, vagy Palotánál maradása volt a tét.

Az a tény, hogy Károlyi László az átcsatolás mellé állt, egész pontosan maga kezdeményezte - egy korábbi hullám megülésével - és a rákospalotaiak esdeklésére sem mondott le a község megkurtításáról, meggyorsította a közigazgatási eljárást. Rákospalotát rendkívül fájdalmasan érintette volna, ha a Pestvidéki Versenyegylet által 1912-ben épített lóversenypálya elkerül a településtől, ugyanis a pálya működése  vigalmi adóbevételt jelentett Palotának, ami elveszni látszott. Káposztásmegyer ugyan lakatlan terület volt, de a Villasor, az uradalmi gazdaság és a lóversenypálya révén mégis hozott bevételt, ráadásul ez a terület biztosított közvetlen összeköttetést Rákospalota és a Duna partja között (amit egyébként Palota soha nem használt ki kellőképpen).

Készítettem egy idővonal infografikát a városrészek Rákospalotától való elszakadásának (illetve el nem szakadásának és Palotához kerülésének) idejéről. A változás kezdeményezése az első időpillanat, a végleges határozat az utolsó. Látszik, hogy míg egyes területek szinte "pillanatok alatt" elkerültek, másokért hosszú éveken át folyt a birkózás.

Rákospalota az elcsatolás ellen felhozott további érve volt, hogy nemrég a MÁV kisajátított egy jelentős földdarabot  a nagyközség testéből. Valóban, Pestújhely és Rákosszentmihály között terveztek felépíteni egy pályaudvart, és bár ez sosem készült el, a kisajátítási eljárásokat lefolytatták. A palotai gazdaközösség számára a MÁV által elvett földek helyett Káposztásmegyerből terveztek kártalanításként új földeket adni. Azonban Károlyi kérvényét, vagyis Káposztásmegyer elcsatolását jóváhagyták. Rákospalota 1922. január 4-én beadta ugyan felülvizsgálati kérelmét, azonban ezt elutasították, majd 1922. március 29-én megtörtént a határmegállapítás és Káposztásmegyer, valamint a Palotai erdő Újpest részére történő átadása. Rákospalota amolyan kártérítésképpen egyrészt a lóversenypálya jegybevételéből származó vigalmi adó 30 százalékára tartott igényt, másrészt a járás jóváhagyásával bizonyos fóti területeket (Újmajort) kért magához csatolni.

Káposztásmegyer ügye tehát ekkor, 1922-ben már lezárult, ahogy Istvánteleké is (az egyiket elvesztette Rákospalota, a másik maradt). Folyamatban volt azonban az eredetileg is a villasoriak által elindított ügy (azaz magának a Villasornak az elcsatolása) és a Káposztásmegyerért járó kártérítés ügye, ahogy az is, hogy a Fóttól Palotához csatolni kért területek sem "érkeztek meg", mivel a fótiak egyszerűen nem jöttek el a megbeszélt átadás-átvételi ceremóniára. A fóti terület végül egy év múlva 1923. május 4-én került át Rákospalotához (ez ma is része a XV. kerületnek, Újmajor a neve). A kártérítés ügye azonban elhúzódott, 1923 nyarán Rákospalota is várossá vált így közvetlenül a két polgármester tárgyalt egymással: Semsey Aladár (Újpest) és Cserba Elemér (Rákospalota).

Cserba Elemér Rákospalota város első polgármestere, 1923 után az elcsatolásaokkal, kártérítéssel kapcsolatos ügyek fő tárgyalója. Bár sok erőfeszítést tett, hogy Rákospalotát minél kevesebb veszteség érje, nem járt sikerrel (forrás: Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség)

Az eredeti megállapodás arról szólt, hogy Rákospalota megkapja Újpesttől a lóversenyre váltott jegyekből származó adóbevétel 30 százalékát. Ezt az ajánlatot még az újpestiek tették korábban, az eljárás ideje alatt. Újpest azonban vitatta ennek a követelésnek a jogosságát, mondván: mikor ezt az ajánlatot tették, azt is kikötötték, hogy ez akkor áll, ha Rákospalota az első fokú határozatot nem fellebbezi meg. Palota azonban fellebbezett, így nem jár a 30 százalék. Hamar az alispánhoz került a vita, aki azonban visszadobta azzal, hogy próbáljon a két város megegyezni egymással, ő maga ugyan jogosnak tartja a palotai követelést, de törvényesen kikényszeríteni nem tudja Újpesttől, hogy ki is fizessék a kért összeget.

1925-ben végül a két polgármester odáig jutott, hogy Újpest is méltányosnak tartotta a palotaiak kárpótlásra vonatkozó igényét, de készpénz kifizetését kerülni szerették volna. Ezért Semsey egy javaslatcsomaggal állt elő, ami az alábbi pontokat tartalmazta: 1; Újpest meghatározott ideig fizet Rákospalotának 30 százalékot a jegyárbevételből. 2; Egy összegben megváltja a vigalmi adót például oly módon, hogy Rákospalota felvesz bankkölcsönt, melyet majd Újpest törleszt. 3; Rákospalota építse meg vízvezeték és csatornarendszerét, melyet Újpest díjtalanul ráköt a maga víz- és csatornahálózatára és használni engedi az Ister vízművek által adott vizet (ez az Ister vízmű nem azonos a Káposztásmegyeri vízművekkel).

Újpest és Rákospalota térképrészlete 1910-ből. Világoskékkel az Újpest-palotai határt, világosszölddel a pesti határt jelöltem. A világoskék határvonal az érdekes a Rákospalota-Újpest vasútállomás környékén: ott mutakozik a korábban idézett vitatott kérdés, hogy melyik település területe ékelődik be a másikéba?

Rákospalota képviselőtestülete ugyan többször is foglalkozott az ajánlattal, de addig húzták-halogatták a döntést, hogy Újpest végül visszalépett a készpénzfizetés lehetőségétől, vagyis az 1. és 2. ponttól, ugyanakkor a kártérítés természetbeni juttatás formájában való rendezését fenntartották (3. pont). Az Ister vízműveknek azonban nem volt jó híre, a szolgáltatott víz magas vastartalmú volt, a vezetékek elmohásodtak. Volt olyan vízminőségi eredmény is, ami kifejezetten fogyasztásra alkalmatlannak mondta a vizet - bár ennek hitelességét utólag cáfolták, mindenesetre az Ister-víz legendásan rosszhírű volt.

Ugyanakkor a víz- és csatornavezeték kiépítésére óriási szükség lett volna Rákospalotán, ezt azonban a városnak magának kellett volna megépítenie. Próbálták az Istert is bevonni a vízvezeték-ügyletbe, de a magán vízműtársaságnak nem volt akkora tőkéje, hogy egy ilyen méretű munkát elvállaljon - akkor sem, ha Rákospalota városa valamilyen módon utólag megfizeti az elvégzett munkát. Rákospalota ráadásul elkezdett taktikázni, hogy ha bármit is fizet majd a szolgáltatáért, azzal az Ister jövedelmezőségét támogatja, tehát ebből valamilyen rekompenzáció jár Palotának.

A Városi Kórház Újpesten (Baross utca 69-71.) manapság - ez volt a korábbi fertőzőkórház, ami 1932-re készült el (forrás: Károlyi Kórház honlapja)

Azonban a vízellátás megteremtésének kérdése végleg megfeneklett, részben Palota időhúzása, részben a vezetéképítéshez szükséges tőke előteremtésének lehetetlensége miatt. Újpest ekkor azzal az ajánlattal rukkolt elő, hogy épít egy új kórházat Rákospalota területén, ha kapnak hozzá telket a várostól, ha pedig nem tudnak telket adni, akkor Rákospalota határához közel építik fel az intézményt, és ezt a kórházat palotaiak is használhatják. De Újpest később arra is nyitott lett volna, hogy az építeni tervezett fa- és fémipari iskolák fogadjanak rákospalotai diákokat.

Az igazság azonban az, hogy az újpesti kórházak és iskolák eddig is fogadtak palotai lakókat és diákokat minden különösebb megállapodás nélkül. Rákospalotán ugyanis nem volt kórház (csak Pestújhelyen), iskolái pedig ugyan voltak, de például Istvántelek lakói érthető módon nem Palotára járatták a gyerekeket, hanem Újpestre, az ugyanis közelebb volt. Semsey ajánlata kapcsán készült is egy kimutatás arról, hogy az újpesti Károlyi-kórház hány palotai beteget fogadott. Nem volt világos tehát, hogy ezzel az ajánlattal mit nyer Palota, különösen, hogy egy tetemes - ám a tárgyalások során sosem pontosított - összegről volt szó, ami befolyt Újpesthez a lóversenybelépők után.

Az egyezkedés végül kurtán-furcsán ért véget: 1926. december 29-én az újpesti képviselőtestület hozott egy határozatot arról, hogy a rákospalotai igényt elutasítja. Ezzel kizárták mind az adóbevétel megosztásának, mind a bármely más természetbeli kértérítésnek a lehetőségét. Káposztásmegyer elcsatolásának ügye tehát lezárult oly módon, hogy Palota a fóti terület elcsatolásán kívül más kárpótlást nem kapott (ahogy nem kapott később a villasor elcsatolása után sem, s ahogy Fót sem kapott az elvesztett újmajori terület után).

Időközben felgombolyodott az 1910-ben kezdeményezett elszakadás-ügy másik szála is: 1929. április 19-én elcsatolták Rákospalotától a Villasort is, ami ma is megvan, csak már Újpest részeként: a IV. Vécsey Károly utca 100 fölötti páros oldali házszámain található telkekről van szó. Nagyon sok fellebbezés és felülvizsgálati kérelem született ebben az ügyben is az eltelt 19 év alatt. A tisztesség kedvéért érdemes felidézni, hogy az utolsó fellebbezés elutasítása után, a rákospalotai képviselőtestület által hozott határozatot, mely kényszerűen elfogadja a Villasor elszakadását a Park utca 2. sz. lakója, bizonyos Gondos Imre még mint magánszemély szintén megfellebbezte. Ez azonban nem ért célt, a fellebbezést elutasították, de legalább elmondható: Rákospalota az utolsó utáni pillanatig küzdött területeiért.

A rákospalotai Villasor egy századforduló környékén megjelent képeslapon. Több épület ma is áll, a IV. Vécsey Károly utca végén a páros oldalon.

A történet még továbbgyűrűzött az 1930-as évekig, mivel a telkeket helyrajzilag csak akkor "ültették át" Újpesthez. És Újpest is megépítette 1932-ben azt a járványkórházát, amit korábban Rákospalotának ígért, csak éppen nem a palotai határ mellett. Ez ma is áll a Baross utcában, bár 2012 óta már csak krónikus és rehabilitációs ellátást végeznek.

Utólag sokféle általánosító megjegyzést lehet tenni az ügy kapcsán, így például, hogy Újpest mohó volt, Rákospalota pedig tesze-tosza, de ezeket azért sok tényező árnyalja. Az egyik az, hogy Újpest elképesztő ütemben növekedett, kevesebb mint száz év alatt lett várossá, lélekszámban, fejlettségben, iparban, jövedelmezőségben jócskán meghaladta Rákospalotát, és a területének növelésére adottságai okán bizony szüksége volt. Rákospalota pedig fontos ügyben kellett, hogy döntsön a kárpótlás kapcsán: a vezetékes víz és a csatornázás hiánya nyilván blokkolta a település fejlődését, ez tűnt a legfontosabb célnak, de nem volt mindegy, hogy milyen áron és milyen feltételek mellett vág bele Rákospalota ebbe a projektbe.

Források:

Budapest Főváros Levéltára V.572.d 7. kisdoboz
Sipos András (szerk.): Dokumentumok Újpest történetéhez (Budapest Főváros Levéltára 2001)
Gerelyes Ede (szerk.): Újpest története (Közgazdasági és Jogi kiadó 1977)