Budapest, XV. kerületi blog

A közzétett 1930-as pestújhelyi iparosjegyzékhez kapcsolódóan érdemes azt is megtudni, hogy miként alakultak ki az ipartestületek és mi volt a szerepük. Hogy alakultak át a céhek ipartestületté, és mitől vált koszorús mesterré valaki? Ebből az általánosabb, nem csak Rákospalotához és Pestújhelyhez kapcsolódó bejegyzésből kiderül.

A középkori városokban alakultak ki azok a céhek, amik meghatározó szervezetei voltak a kézművesiparnak, kereskedelemnek egyaránt (ebben az időben még inkább kézművességről, mint iparosságról beszélhetünk). Ezeken a szervezeteken belül végezték az oktatást, ügyeltek a termékek megfelelő minőségére, arra is, hogy megfelelő számú mester legyen egy-egy városban, de az árakat is meghatározták, ami korlátozta a versenyt. A céhtagok részt vettek a városok védelmében és irányításában is. A középkori társadalmi-gazdasági viszonyok között ez a szerveződés megfelelőnek bizonyult, de a technológia fejlődése, a gyárak megjelenése jelentősen átrendezte ezt a helyzetet és új formát kívánt a kisiparosoktól.

A pestújhelyi Emlék téri volt ipartestületi székház 2012-ben - ma magántulajdonban van, és csak pusztul...

Sem Rákospalotán, sem Pestújhelyen nem voltak céhek, Pestújhely ekkoriban még nem is létezett, Palotán pedig az a kevés számú kézműves, aki dolgozott, a váci céhek valamelyikéhez tartozott. Magyarországon viszonylag későn, csak 1872-ben hoztak törvényt a céhek megszüntetéséről és a vállalkozási szabadságról. Tulajdonképpen ez volt az utolsó eleme a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetnek. Ekkor, illetve az 1884. évi második ipartörvény hatására alakulhattak meg azok iparos- és kereskedőtestületek, amelyek aztán évtizedekig meghatározói voltak az ország gazdaságának és az egyes települések életének.

Ezek a testületek látták el az érdekvédelmet, szintén az ő feladatuk volt a tanoncok oktatása, vizsgáztatása, ők szólalhattak fel az érdekeiket sértő helyi és országos jogszabályokkal szemben is. De az ipartestületeknek sokkal általánosabb, az élet számos területére kiterjedő társadalmi-kulturális szerepük is volt, székházuk szinte valamennyi településen helyi kulturális-művelődési központként is működött. A nagy különbség a céhek és az ipartestületek között az volt, hogy a céhek létszámát - vagyis azt, hogy egy-egy településen hány mesterember dolgozhatott - megszabták, új mester műhelyére nem adtak engedélyt, ha úgy érezték, hogy a meglévők piacát az veszélyezteti. Az ipartestületek ilyen korlátot nem állíthattak, tehát szabad utat adtak a piaci versenynek.

Üzletek Rákospalotán az Eötvös utcában az 1910-es években (korabeli fotó)

A szabály az volt, hogy minden olyan településen, ahol legalább 100 iparos dolgozik, testületbe kell tömörülniük. Ahol az összes iparos száma volt száz körül, ott általános, vagy vegyes ipartestület néven hozták létre a szervezetet, ám ahol egy-egy szakma képviselőinek a száma érte el a százat, ott azok saját testületet hozhattak létre (Budapesten például működött cukrász-mézeskalácsos, kávés stb. testület is). Így alakult, hogy Rákospalotán 1893-ban 72 taggal megalakult a Rákospalotai Ipartestület, Pestújhelyen pedig 1909-ben előbb egyesületi formában tömörültek az iparosok és a kereskedők, 1914-ben azonban - idén száz éve - július 27-én megalakult a Pestújhelyi Ipartestület, ami 1930-tól Pestújhelyi Általános Ipartestület néven működött tovább. A Pestújhelyi Ipartestület történetéről majd írok később részletesen (egy remek összefoglaló olvasható egyébként Holló Szilvia Andrea összeállításában a "Közös akarattal" című kötetben).

Rossz volt a pestújhelyiek időzítése - persze, ezt akkor honnan tudhatták volna -, mivel a megalakulásukat követő napon kitört az első világháború. Sok helyi iparost vittek a frontra, többen sosem tértek haza. A négy éven át elhúzódó hadiesemények az országot gazdaságilag is elszegényítették: nőtt az infláció, csökkent a nem hadicélú termelés, és a kereslet is. Mindezek miatt érdemben valójában csak 1928-ban kezdett működni a testület, ekkor tartották első közgyűlésüket. Megint rosszkor: 1929 októberében kitört a nagy gazdasági világválság.

A válságnak kettős hatása volt: az eladatlan termékek, a csődbe ment vállalatok miatt sokan az utcára kerültek, nagy volt a munkanélküliség, csökkent a kereslet, nem ment jól az iparosoknak sem. Másrészt azok a szakmunkások, akik munkahelyük elvesztését követően az utcára kerültek, megpróbálták szakmájukat magánzóként tovább végezni, s így pénzt keresni. Ők voltak a korszak kényszervállalkozói. Így az ipartestületek tagságában is nagy átrendeződés következett be, a tagság létszáma hullámzott.

Az első ipartárlat plakátja 1925-ből

1925-ben az Országos Ipartestület I. Országos Kézművesipari Tárlat keretében rendezte az első koszorús mesterversenyt. A kiállító mesterek termékeik alapján érdemelhették ki ezt az elismerő díjat: arany- és ezüstkoszorússá vált ekkor 18 mester, 1928-ban a harmadik országos kiállításon pedig újabb 20 mester. Rákospalotán és Pestújhelyen 1930-ban nem dolgozott sem arany-, sem ezüstkoszorús mester, a szakmai elismerés zömét fővárosi kézművesek vitték el.

Ipartestületek 1948-ig működtek Magyarországon, akkor feloszlatták valamennyit, székházaikat államosították. Létrejött a Kisiparosok Országos Szervezete (KIOSZ), melyben az iparostársadalom tömörült, majd 1949-53 között a Kisipari Termelő Szövetkezetek (KTSZ), melyek az egyes szakmák képviselőit összefogó vállalkozásoknak adott keretet: ilyen volt például a Rákospalotai Szegkovács KTSZ vagy a XV. kerületi Cipőkészítő és Javító KTSZ is.