Az a benyomásom, hogy a rákospalotaiak ismerik és kedvelik Lotz Károly: Rákospalotai híd című, 1879-ben alkotott festményét. Hogy kedvelt kép, az érthető: annak a korszaknak a végén készült, amikor a pestiek felfedezték maguknak a falut. Zsánerképről van szó, ami egy nagyon romantikus, nagyon idilli időszakot ábrázol. Sokan még azt is tudni vélik hol készült a kép. Bevallom, engem jobban érdekelt, hogy miért készített Lotz festmény Rákospalota tájáról? Hiszen semmilyen helytörténeti forrás nem említi, hogy a festőnek köze lett volna Palotához.

Lotz Károly Németországban született 1833-ban, apja német, anyja magyar volt. 1852-től Bécsben tanult, egy, az akkori akadémikus festészettel szembeforduló osztrák képzőművész, Karl Heinrich Rahl magániskolájában. Együtt képezte magát a később szintén freskóművészként hírnevet szerzett Than Mórral és bécsi évei alatt ismerkedett meg a kevésbé ismert, ám a történet szempontjából később fontos szereplővé váló Jakobey Károly portré- és templomfestővel. Lotz 1860 után egyre másra kapta a megrendeléseket épületek belső terei freskóinak megfestésére 1863-ban a Vigadó, 1868-74 között a Magyar Nemzeti Múzeum, 1876-ban az Egyetemi Könyvtár, 1884-ben az Operaház, stb. belső tereinek fényét emelték nagyméretű freskói. Ezzel párhuzamosan számos magánház - paloták, villák - falképeit is ő festette.

Lotz Károly: A rákospalotai híd és környéke, mosó asszonyok és fürdő gyerekek, 1879 (Budapesti Történeti Múzeum)

Bár Lotz leginkább freskóiról lett ismert - legalábbis a budapestiek körében mindenképpen -, ám veleszületett vonzalma a természeti környezet ábrázolására számos remek tájképet is szült. Kiemelkedően vonzották a lovak, számos képén lehet viszontlátni szép paripákat. Az Alföldön készült tájképei mellett sokat festett Pest, Újpest és Palota környékén is, noha nem lakott errefelé. Azonban Lotz táj- és életképképfestészetét elnyomta nemcsak a freskókra való megbízások sora, melyek mellett alig maradt idő a naturalisztikus ábrázolásra, de a hivatalos kritika is: 1881-ben az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat magyar történeti festészet pályázatán ugyan elnyerte az 500 forintos díjat, de kritikát kapott azért, mert egyes festményeinek témáját nem a magyar történelemből választotta. Ilymódon egyfajta elvárás volt vele szemben, hogy a kiegyezés utáni hazafias lelkesedéstől fűtött korszakban a történelmi festményeket alkosson.

Lotz környékünkön való felbukkanásának magyarázatához egy szerelmi háromszög szálait kell felfejteni. Lotz a már korábban említett Jakobey Károllyal versengve barátságuk kezdetén együtt udvarolt Ónody Annának, aki a Nemzeti Színház balettkarának csinos táncművésze volt. Vetélytársi mivoltuk azonban nem rontotta meg barátságukat. Ónody végül az ekkor már befutott, híres portréfestőt, Jakobeyt választotta, s 1861-ben össze is házasodtak, a két férfi barátsága azonban megmaradt. Jakobey az esküvőt követően már Budán élt, Lotz pedig 1864-ben elfogadta mestere meghívását, és Rahlnál dolgozott Bécsben. Hamarosan azonban hazatért Magyarországra, és barátja invitálására beköltözött Jakobeyék Fő utcai lakásába. Ónody és Jakobey házassága addigra megromlott, s bár született három gyermekük, elhidegültek egymástól.

Ónody Anna portréja (forrás: Nemzeti Portrétár)

Ettől kezdve Ónody és Lotz alig titkolt viszonyt folytattak. Jakobeynek ekkor már megvolt a telke és villája a mai Újpesten (akkor: Káposztásmegyer), a Baross utcában, a szőlőbirtokosok régi kápolnája mellett. Ez a villaépület, benne a műteremmel, ma már nincs meg, helyén beépített telkek és az Ambrus László utca találhatók Újpesten, abban az időben azonban egy ritkásan beépített, településszéli területnek számított a Szent István-hegyen. Jakobey és Ónody végül 1890-ben elváltak, majd Jakobey alig egy évre rá betegségben elhunyt. Ezt követően Lotz és Ónody összeházasodtak (Lotz ekkor 58, Ónody 52 éves volt), a Jakobey-gyerekeket a festő örökbefogadta, és ők felvették a Jakobey-Lotz nevet. Lotz tulajdonképpen mostohagyerekeivel jobb viszonyt tudott kialakítani, mint feleségével, különösen a legfiatalabb leánnyal, Jakobey-Lotz Kornéliával mélyült el a kapcsolata, aki haláláig mellette maradt, minden útjára elkísérte, és akit számos festményén megörökített az idős festő. Lotz Károly 1904-ben hunyt el.

Lotz gyakran időzött itt, Jakobey műtermében, és számos alkalommal járt ki a környékre, hogy a természet, illetve annak ábrázolása iránti vonzódásának hódolhasson. Tehát tényleg nem lakott Palotán, de gyakran járt ki Palotának arra a részére is, mely később Újpesté lett. Noha valóban A rákospalotai híd a legjobban kidolgozott képe, több vízfestmény is készült a környékről. A hídról 1879-ben festette a képet, az Út a palotai erdőhöz 1870-ben, az Út a palotai erdők felé pedig az 1870-es évek elején készülhetett - ez utóbbi kettő kevésbé kidolgozott, ám árnyalataival mégis megkapó akvarell (sajnos digitalizált változatát nem találtam a vízfestményeknek, így bemutatni sem tudom azokat). A festmények készítésének időpontjaiból is kiderül, hogy legkevesebb egy évtizeden át merített témát, ihletet a környékből Lotz. Az életéről szóló könyvek szerint távolabbra is elment: kedvelte a Rákos-patakot, Fót és Alag tájait.

Újpest és Palota a második katonai felmérés 1869 előtt készült térképén. A térképen is jelzett Szt. István kápolna szomszédságában volt Jakobey műterme, innen járta be a környéket Lotz (a térkép kattintásra megnő).

Bár ma már a IV. Baross utcát és környékét is egyértelműen Újpesttel azonosítjuk, az 1870-es évek vonatkozásában ezt még másképp kell értelmezni. Újpest megalakulását követően apránként, szinte házhelyenként, telkenként hódította el mai területét Rákospalotától. 1840 előtt a váci vasútvonal és a Duna közé eső terület teljes egészében Rákospalotához tartozott, de Káposztásmegyer-puszta néven különálló grófi birtok volt. A mai Árpád út és Váci út kereszteződése volt a későbbi Újpest városmagja, ebből az irányból fejlődött részben Palota, részben Vác irányába. A fenti térképrészletről jól leolvasható, hogy nagyjából a mai IV. Attila és Berzeviczy Gergely utcához közeli vonalon lehetett Újpest (Neu Pest) akkori határa, ami ettől Palota felé esett, az még szinte érintetlen, beépítetlen természeti környezet, vagy mezőgazdasági művelés alatt álló terület volt.

És hogy melyik híd az a bizonyos megfestett híd? Nos, minden mai rákospalotai arra esküszik: ez a Régi Fóti útnak a Szilas-patakon átívelő hídja lehetett. A második katonai felmérés térképén azonban több híd is látszik az akkor még Palotainak nevezett patakon: a mai Régi Fóti útnál, a Horváth Mihály utcában (ami ma már az olajgyár lezárt területe, akkor azonban még csak egy malom működött itt), a vasútvonalnál, de látszik egy híd az újpesti Ugró Gyula sor és Erdősor út között is, a Szérűskert utca magasságában és a Megyeri út vonalában is. Valójában ebből bármelyiket lehet rákospalotainak nevezni, hiszen az a terület, ahol a patak áthaladt, mind Palotához tartozott. Sajnos a festmény a környéket nem mutatja teljes egészében - nem is ez volt Lotz célja -, de feltételezve, hogy a ruhát mosó asszonyok nem mentek messze a lakott területtől, nem légbőlkapott a feltételezés, hogy a Régi Fóti útnál volt ez a kis fahíd.

Kőkereszt a Lidl áruház előtt (a Google utcaképe 2013-ban)

Ugyanakkor - hogy nyitva hagyjam a kérdést - a Régi Fóti úti hídtól nem messze a mai Lidl előtt van egy régi kőkereszt. Ennek a keresztnek a felállítási dátumát nem ismerjük, meglehet, már állt 1879-ben is. Ha ez így van, és a kép tényleg itt készült, látszódnia kellene rajta a keresztnek is. Elképzelhető persze, hogy a hídon átvezető út melletti fák kitakarják a keresztet, mint ahogy az is, hogy bár a kereszt ott volt, Lotz valamiért tudatosan nem komponálta bele a képbe. De azt sem lehet kizárni, hogy a festmény nem itt, a Régi Fóti úti patakhídnál készült...

Források:

Lőrincz Róbert: Jakobey Károly és Lotz Károly Megyeren (Újpesti Helytörténeti Értesítő 2014/3)
Iványiné Konrád Gizella: Hol  lehetett Lotz  Károly műterme? (Újpesti Helytörténeti Értesítő 2001/1-2)
Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1981)
Gyáni Gábor: A festett főváros történetei (Holmi 2005/9)
Buzinkay Géza: Budapesti Történeti Múzeum (Corvina, 1995)