Ismeritek azt a kifejezést, hogy pancamári? Ha ritkán, de mai is használják. Eredetileg a rákospalotai kofákra mondták, aztán kis jelentésmódosulással a kofákra általában, majd a "mindenféle nőkre". Nem is vették jónéven a palotai lányok asszonyok, ha felhangzott jelenlétükben a pancamárizás. Egy 1913-ban született palotai néprajzi leírásból kiderül, hogy egy híresen szép palotai leány állt e szó hátterében: Pánczél Mária.

Pánczél Mária valamikor az 1800-as évek első évtizedeiben születhetett - ezt biztosan nem tudni, de 1868-ban hunyt el -, amit azért érdemes feljegyezni, mert a sírhelye már az 1910-es években sem volt meg, tehát nincs fejfa, amiről ez leolvasható lenne. A Pánczél család tőzsgyökeres rákospalotai família, 1770-es, majd 1882-es jobbágyösszeírásokban is szerepel a nevük, igaz, nem mindig Pánczélként, hanem Pánczír (Mihál), Panczér (István) formában. Nem is voltak szegények, a Pánczír ágnak szántóföldje, rétje, háziállata is volt - az is igaz, hogy faluról lévén szó, ez még nem jelent gazdagságot, annyijuk volt, mint a legtöbb parasztnak, de legalább nem voltak zsellérek. Szóval a Pánczél igazi ősi palotai család volt.

Rákospalotai népviselet. Ezt a díszes ruhát évente egyszer, a szüreti felvonulások, bálok alkalmával viselték. A 2011-es népművészeti kiállítás képanyagából (fotó: Hrivó Nikolett).

Novák József Lajos a magyar népművészet kiváló gyűjtője és ismertetője a Néprajzi Értesítő 1913-as és 1914-es számaiban közöl egy több mint félszáz oldalas leírást Rákospalotáról, ebben írta meg Mária történetét, a pancamári szó eredetét Buza Péter sokat emlegetett könyvében is többször hivatkozik erre a tanulmányra. Pánczél Mária híresen szép lány hírében állt, akinek a kegyeit sokan keresték, szépségének a híre messze szállt. Novák úgy fogalmaz: "...(a lány) először a grófoké volt, aztán az urak látogatták nagyon." Soha nem ment férjhez, de úgy öltözött, mint a férjes asszonyok, vagyis bekötötte a fejét, mert tudta: így méginkább bolondulnak utána. Még a helyi divat formálásában is volt szerepe: Bény (ma: Szlovákia, Felvidék) és Piliny (Nógrád megye, Szécsény városához közeli falu) községek népvisletének részeként ismert fasarkú - vagyis tiklis - piros csizmát viselte, s terjesztette el a palotai lányok között.

Volt is miből öltözködnie, úri gavallérjai jelentősen támogatták, bársonyt, selymet is hordhatott, ami azért a parasztság körében messze nem volt általános. Maga is tudta - mai kifejezéssel - mitől döglik a légy, mert úgy készítette ki magát, hogy még ötvenévesen is kellett a férfiaknak (ne feledjük, a XIX. századról beszélünk, amikor az évek száma még másként esett latba, mint manapság). Öregasszonyként viszont a leírás szerint rettenetesen megcsúnyult. Élete végén egy rokonához, Kobza Mihálynéhoz költözött, ott is halt meg 1868-ban. Református szertartás szerint temették, de a Novák-cikk 1913-as megjelenésekor sírja már nem volt meg.

Pánczél Mária - már amikor nem az urak rajongták körül - piacra járt, Pestre. A fentebb említett rokon, Kobra Mihályné (született: Tóth Mária, gúnynevén: kofamári) tanította ki a piacozás fortélyaira. Kofamári szintén ismert volt Palotán, ő kezdett el gyümölcsökkel járni Pestre: elsősorban almával, körtével, őszibarackkal kereskedett, de nem csak piacozott, házalt is. A szóbeszéd szerint azért, hogy felderítse hol milyen uraság lakik, és nőként milyen szolgáltatásokat tud még eladni. Ő fogadta maga mellé Pánczél Máriát, s okította nemcsak a gyümölcsárusítás, hanem a férfiakkal ismerkedés fogásaira is.

Rakparti dinnyevásár a XIX. században. A kép Timelord blogjából származik, érdemes az egész cikket átnézni, még Rákospalotát is említi: Pesti dinnyevásárok egykoron

A piacozás egyébként jellegzetes rákospalotai foglalatosság volt, ahogy a fuvarozás is. Talán egyik hozta a másikat, talán azért szorultak rá, mert Palotán sokáig nem volt piac, vásár pedig egyáltalán nem, majd csak rendezetlen környezetben, egyáltalán nem vonzó helyeken tudtak piacnapokat tartani. Mindenesetre az áruszállítás, piacozás elterjedt gazdasági tevékenység volt a községben. Elsősorban Pestre és Újpestre jártak vásárra, piacra. Pesten akkoriban a rakpartra telepedtek le az árusok, a rakpart egyes szakaszain az azonos helységből érkezők foglalták a helyet, és rakták ki portékáikat. A pestiek így jól tudták, merre találják a kisoroszi dinnyét, vagy a palotai gyümölcsöt.

Pánczél Máriáról végül nem maradt fenn rajz, csak a neve ebben a formában: pancamári. A szó nem szerepel Zolnay-Gedényi fattyúnyelvi szótárban, sem a Czuczor-Fogarasi-féle 1862-es etimológiai szótárban. De egy énekecske szól róla, vagyis a pancamáré formájáról, akit érdekel az ízes, palócos - ős-rákospalotai - beszéd, meghallgathatja itt lent. És van egy kis versike is, Lauka Gusztáv költeménye. Nem Pánczél Máriáról szól, nem is szerepel bennea pancamári szó, sőt, még az sem derül ki belőle, hogy főszereplője palotai-e vagy sem, de a rövid rigmus rátapint a gyümölccsel házaló lányok kikapósságára.

                                     Kedves   urak      ki   vesz  almát ? !
                                    'Mind   megvesszük       az   almádat,
                                   Ha   csókolni     megengeded
                                   Piros   orczád,   piczi     szádat,
                                    Sőt   almád    is   mind   elvihedd,
                                   Az    ára   is   legyen  tied,
                                    Szemeiddel   ha   ránk      nevetsz,
                                   Ha   megcsókolsz,   ha        megszeretsz !

Források:

Novák József Lajos: Rákospalota néprajzi leírása (Néprajzi Értesítő 1913)
Buza Péter: Palotai tegnapok (Csokonai Művelődési Ház Budapest, 1995)